Csak keringenek fejemben a gondolatok,
mi az, amit a háláról nektek elmondhatok?
Meg is nézem gyorsan a szótárban,
ez a szó pontosan mit foglal magában?
„Köszönet” és a jótevő iránti köszönet-érzés,
mindezzel egyetértek, ez már nem is kérdés.

De elmélkedni könnyű, más ám a gyakorlat!
Vajon átszövi a hála minden napomat?
Nem. Pedig – köszönet Istennek
– minden érzékszervem ép,
de okot találni a hálára ez nem mindig elég.
Sokszor azt látom és azt hallom meg,
mi nem nekem, csak másnak adatott meg.
Ilyenkor a sok jót köröttem nem érzem,
mert azt a másik, nagyobb csodát nézem.
De meddig tart egy csoda?
Azt mondják három napig,
majd egy idő után ez szépen halványodik.

És most jön a második gyakorlati kérdés,
nem lehet, hogy sokszor erős a kísértés,
mely elfeledteti velünk mind-mind azokat,
‘mikkel Isten minket felülről támogat?
Mikor próbák jönnek, s kellemetlen dolgok,
rögtön ezt kérdezzük: Miért lennék boldog?
Ilyenkor kell elővenni az emlékezetet,
s feltenni vele az i‑re azt az ékezetet…
Lehet, hogy jó ideje munkát keresek,
de mióta élek, Isten mindig ad kenyeret.
Lehet, zavar, hogy otthonom nem mondható várnak,
de születésem óta ott mindig hazavárnak.
Lehet, hogy túl ilyen, vagy épp túl olyan vagyok,
legalábbis ezt mondják rólam a nagyok.
De van valaki, aki még náluk is nagyobb,
Ő tudja mi az, mi nekünk a legjobb.

Ha jobban figyelünk arra a sok jóra,
mit az életünkben Isten vált valóra,
akkor jön majd mindig derű a borúra.
Csak még egy fontos dolog, s ezzel elköszönök.
Adjuk meg Istennek azt a nagy örömöt,
hogy ajándékaiért mondunk köszönömöt!
Minden apróságért. Legyen belőle rendszer!
Adjunk hálát Neki, de ne egy évben egyszer!

Bakos Katalin