Erre fog jönni, ahol én lakom!
Minden virágom eléje rakom,
S hova nem jut, majd köntösöm teszem,
Hozsánnázva kiáltom lelkesen:
Óh, jöjj, lakozz velem!

Amit adtam, lásd minden kevesen,
Szívemet is ráadom, ez nekem
Legtöbb, mit bírok; köntösöm után
Szépen kiterítem az út porán
Eléd, vágyam nyomán.

S lelkendezem. Vaj’ lesz‑e rá szavad,
Ez áldozat mily örömet arat?
Te sírsz, arcodon gyász felhője ül,
S én Téged hívtalak meg ünnepül?
Ujjongásom elül.

Sötét napok nagy kínja szemedben.
Látod a várost romokba verten,
Magadat is. (Mit az öröm nem lát)
Az Isten-Fiát fára szegzetten.
Szívem visszaveszem.

Örömnek szántam, búnak nem adom.
Nincs már hozsánnám, beborult napom.
Hogy fordulhat a hajnal így estbe,
Virágaim hervadásba veszve,
S a köntös kezemben.

Új zajongás, vajon mi lehet az?
A városon túl mit kiáltanak?
A Király! S üvöltnek összevissza;
„Keresztre föl!” E látványt ki bírja?
Én okoztam volna?

Elhagytam Őt, ott, akkor az úton?
Hogy most kelljen Golgotához futnom?
– Én Királyom! Földöntúli kínban
Hozzád jöttem igaz bűnbánatra,
Méltó hódolatra;

Hozsánna, hozsánna! Zengi ajkam!
Kereszted megérlelt, megváltattam!
Áldott, Ki jő az Úrnak nevében!
Véred megmosott, nyomodba tértem,
Szent ünnepre értem.

Stefura Erzsébet