Néhány hónappal ezelőtt a nagymamám váratlanul kórházba került, mert rosszul lett. Nagyjából akkor történt, amikor a vírus miatt a kórházak is teljesen le voltak zárva, így mikor a mentő bevitte, nem látogathattuk.

Elég súlyos állapotban volt, és nem tudtunk vele kommunikálni. Nagyon aggódtunk. Sikerült felvenni a kapcsolatot a kórházzal, de vele nem beszélhettünk. Viszont tájékoztatást kaptunk: elvégeztek rajta rengeteg vizsgálatot, és még mindig nem tudták, mi lehet a baja.

Egy rokonunk segítségével sikerült egy telefont bejuttatni hozzá, hogy legalább beszélhessünk vele. Végül kiderült, hogy leállt a veséje. Még jobban aggódtunk és idegeskedtünk, hogy mi fog történni, tudnak‑e segíteni rajta.

Mi ez alatt az idő alatt sokat imádkoztunk érte, hogy gyógyuljon meg. Ám eközben kétségbeejtő gondolatok kerítettek hatalmukba. Természetesen a testi gyógyulásért is imádkoztunk, de elgondolkodtam azon, hogy a mama lelke vajon kész‑e, ha a legrosszabb bekövetkezik. Ekkor súlyosabb kérdések kezdtek gyötörni: vajon én megtettem‑e mindent azért, hogy a lelke meggyógyuljon? És ráébredtem, hogy sajnos még semmit sem tettem. Mindig csak gondoltam rá, hogy majd olvasok neki a Bibliából, és hogy imádkozom vele, de kiderült, hogy semmit sem tettem ezért. Így kétségbeesetten kértem Istent, hogy adjon rá esélyt, hogy ha a mama meggyógyul, akkor olvasok neki a Bibliából.

Az Úr mert kegyelmes, meghallgatta az imáinkat. A mama hazajöhetett hozzánk, és azóta is olvasok neki, és továbbra is imádkozom érte. És hiszem, hogy az Úr meghallgat minket még akkor is, ha mi túl nehéznek ítéljük a helyzetet.