Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.

119. Zsoltár 105. verse

Sok évvel ezelőtt a dömsödi fiatalokkal kirándulni mentünk Tahiba több napra. Nem emlékszem már, hogy melyik évben történt, de késő ősz és hideg volt, és korán is sötétedett. Egyik nap, amikor a Pilisben túráztunk, hiába próbáltuk követni a helyes utat, egy idő után elvesztettük a nyomokat és nem találtunk újabb turista jelzéseket a fákon. Közben ránk esteledett és ott voltunk a sötét erdőben elveszve. Olyan sötét volt, hogy még egymást sem láttuk, noha közvetlenül egymás mellett álltunk. Nagyon eltévedtünk.

Szerencsére egyikünknél volt egy zseblámpa, így valahogy sikerült kijutni egy tisztásra, ahonnan részben belátható volt a környék. A távolban egy település fényei látszódtak, így elindultunk toronyiránt az erdőben a fények felé. Nyilvánvalóan nem volt kiépített turistaút ezen a vonalon, így sok akadályt kellett leküzdenünk. Mentünk árkon-bokron keresztül, szúrós ágak között kúszva, sziklák mellett, miközben a zseblámpa fénye éppen annyi területet világított meg a lábunk előtt, ami elegendő volt a következő biztos lépéshez.

Ez a kis történet jutott eszembe, amikor a napokban elém került a fenti bibliavers. A mi történetünk jól végződött: kiderült, hogy az a település, amit láttunk éppen Tahitótfalu volt, így bár késő este, de végül épségben visszaértünk a szálláshelyünkre, a baptista táborba. Egy kis zseblámpa fénye elegendő volt, hogy elkerüljük a veszélyeket. De nem csak fizikálisan kerülhetünk akadályokkal teli árnyas helyekre, hanem a lelki utunkon is vannak fénytelen helyek, amin csak lámpással a kezünkben juthatunk át.

„Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” Nem tudjuk, hogy az eredeti héber szövegben a zsoltáríró pontosan milyen világító eszközre gondolt, amikor leírta ezeket a szavakat. A Károli fordítású Biblia „szövétnek”-nek fordítja, ami általában egy olajjal vagy gyantával átitatott, fára csavart rongyot jelentett, amit később meggyújtottak. Az újfordítású Biblia már „mécses”-nek fordítja ezt a szót, ami valószínűleg közelebb áll ahhoz az olajjal töltött agyaglámpáshoz, amit az ókori zsidók szintén gyakran használtak. De akár az egyik, akár a másik, két dologban megegyeznek. Mindkettő kis területet világít meg, és mindkettőt kézben, magunkkal kell hordozni ahhoz, hogy lássunk.

A zsoltáros úgy írja le Isten igéjét, mint egy lámpást, amelyet útja során hordoz, hogy folyamatosan lássa az utat, és megóvja attól, hogy letérjen és eltévedjen. De ez a lámpás nem reflektorfény. Isten igéje épp csak annyi fényt ad, hogy elegendő legyen a következő lépéshez. Látjuk ugyan a végső célunkat, a fényben ragyogó mennyországot – mint ahogy mi is láttuk a tisztásról Tahitótfalu fényeit –, de az odavezető utat sötétség és homály borítja. Megteszed a lépést, közelebb jutsz, de megint csak annyi fényt ad, hogy meg tudd tenni az azután következő lépést is.

Mindez két fontos dologra hívja fel a figyelmünket. Az egyik, hogy úgy tűnik, sötétségben kell járjuk az utunkat itt a Földön. A Sátán azon munkálkodik, hogy minden fényt kialtasson, és éjfekete sötétséget hozzon a világra. Bálványokat, pénzt, hatalmat ad az embereknek; szórakozással, véget nem érő munkával eltereli a figyelmet a fontos dolgokról; új elvekkel és elméletekkel torzítja el a tényeket, mindezt csak azért, hogy Isten fényét beárnyékolja és homályossá tegye. Mára azok a világi hangok, hogy „mindenkinek igaza van”, „sokféle út vezet Istenhez”, „nem létezik abszolút igazság”, és az ehhez hasonló gondolatok már elvezettek oda, hogy olyan alapigazságokat is megkérdőjelez az emberek nagyon nagy része, minthogy férfivá és nővé teremtette Isten az embert. Gyakran már egyházak, egyházi vezetők is olyan Bibliával szemben álló gondolatokat fogalmaznak meg, amelyek még a mélyen hívő keresztényeket is összezavarják és megtévesztik. De hogyan tudunk óvatosak lenni és észrevenni, hogy ebben a sötétségben melyik hangokra kellene hallgatnunk, hogy a helyes úton maradjunk?

Az a bátorítás, hogy van egy hatalmas segítségünk – és ez a másik fontos dolog, amire a mai bibliavers felhívja a figyelmünket. Isten igéje fáklyaként fog világítani a kezünkben, hogy megvilágítsa a lelki utunk minden egyes lépését. Egy bukott világban járunk, sok veszélyes buktatóval, csúszós helyekkel és sötét ellenségekkel, akik megpróbálják elpusztítani az Urunkkal való szoros közösségünket. De a 119. zsoltárban gyönyörű ígéret, hogy Isten igéje tündöklő lámpa a lábunk előtt, amely átvezet bennünket ennek a bukott világnak a sötétségén, és ragyogó fény, amely megvilágítja az utat, amelyen járunk.

A Szentírás a mi biztonságos útikönyvünk és egy folyamatosan égő lámpás. Sohasem fogy ki belőle az olaj. Mindig világítani fog. Csak rajtunk áll, hogy életünk minden lépésénél, minden órájában ott van‑e a kezünkben és a gondolatunkban ez a lámpás. Ha igen, akkor nem kell aggódnunk, mert biztosan visszavezet minket az Úrral való helyes kapcsolatba, ha véletlenül el is hagynánk az igazság útját. És azért lehetünk biztosak ebben, mert a fény forrása nem más, mint maga Isten. A 18. Zsoltárban olvassuk, hogy „Mert te gyújtasz nekem mécsest, URam, fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben.” (Zsoltárok 18:29)

Kedves Olvasó! Engedd, hogy a Biblia megvilágítsa az életedet! Olvasd, tanuld, kutasd Isten igéjét, őrizd a szívedben, mert ez lábunk lámpása, utunk fénye. Ez Isten eszköze, hogy szentségbe vezessen és terelgessen az Ő igazságának útján.